Az 1926-ban született Valéry Giscard d’Estaing, vagy ahogyan a francia közéletben nevezték, VGE, két elitiskola, a Polytechnique és az ENA hallgatója volt. Ennek nyomán nemcsak származása és házassága, hanem képzettsége is a francia elitbe sorolta. Pályáját pénzügyi területen kezdte, s már De Gaulle elnöksége alatt megmutatkozott igénye arra, hogy kicsit másféle jobboldalt építsen. Elnöki kampányát és imázsát a modernségre, s főleg 48 évére építette. (Közvetlen elődje, Georges Pompidou ugyan nem túl idősen, 63 évesen halt meg, de hivatali ideje alatt és váratlanul vitte el a rák, Charles De Gaulle viszont 68 évesen kezdte elnöki pályafutását, s 79 évesen fejezte be.)

A fiatalság ügyére rá is játszott a Giscard-stáb. Újdonságnak számított, hogy tudatosan használták kampányeszközként a tévét, a kampány filmezése, innováció volt a kommunikáció professzionalizálása, a család, a sztárok felvonultatása. Deklaráltan John F. Kennedy 1960-as kampányából merítettek, s nyilván volt abban tudatosság, hogy elterjedt: Giscard lenne a francia Kennedy. A választási győzelemben a tévé végül éppúgy döntő jelentőségű volt, ahogyan a Nixon-Kennedy vetélkedés kimenetelében is. A 1974-es vitában a majdani szűk győztes jobban szerepelt, emlékezetes paneleket vetett be („Nem az Öné a szív monopóliuma, Mitterrand Úr!”). Fontos volt érzelmek efféle felmutatása, Giscard-nak már ekkor kezelnie kellett távolságtartónak tűnő imázsát. Kezdő elnökként is igyekezett – több-kevesebb sikerrel – közvetlen gesztusokat tenni, igyekezett például átlagfranciákkal vacsorázni.

Ciklusa második felére azonban erősödött a kép, hogy rátarti, gőgös, a franciák ügyeitől eltávolodott. Ezen nem segített az ajándékba kapott úgynevezett Bokassa-gyémántok ügye, amely nemcsak Franciaország és Afrika bonyolult viszonyairól árulkodott, hanem az egész ügyet zavarosan kommunikáló elnök személyiségéről is, tökéletes segítséget nyújtva az Élysée-be vágyó ellenfeleknek. Míg Jacques Chiracnak fiatalos kultusza alakult ki a távozása után, ez Giscard-ra nem igaz: Chirac, a szerethető kópé jobban ismerte az országot. Giscard háttere és személyisége inkább illett írói ambícióihoz, mint az egyre bulvárosodó csúcspolitikához (kötetei egy része magyarul is megjelent). Irodalmi törekvéseit 2003-ban a Francia Akadémia tagságával honorálták, legutóbbi kötetei már többségükben regények voltak.

Giscard a távozása után még mintegy 30 évig volt szereplője a francia közéletnek képviselőként, EP-képviselőként, pártelnökként, majd a 2000-es évek elején az említett konvent elnökeként. Pályáját nemcsak a szerethetőség terén határozta meg a párharc Chirac-kal. 1974-ben a sok gaulle-ista által árulónak tartott fiatal politikus támogatása is kellett a szűk elnöki győzelemhez, aminek a jutalma Chirac miniszterelnöki kinevezése lett, igaz, az érdekbarátság csak két évig tartott, a kormányfő két évvel később nagy csinnadrattával lemondott. Chirac 1981-ben már nem segített, más tervei voltak, inkább volt érdeke François Mitterrand elnöksége. A hosszú harc 1995-ben ért véget, amikor Giscard lemondott arról, hogy ismét induljon az elnökségért, amelyet végül Monsieur Chirac szerzett meg. Nem volt sokkal sikeresebb projekt a Giscard-párt, az Unió a Francia  Demokráciáért (UDF) sem, mely így végül nem lett a jobboldal vitathatatlan vezető ereje, bár sokáig esélyesnek tűnt erre, csak éppen a chiraci ambíció erősebbnek bizonyult. Az UDF maradékai aztán abba a MoDem nevű centrista pártba transzformálódtak a 2000-es években, amely jelenleg Emmanuel Macron köztársasági elnök szövetségese és a kormánykoalíció része.

A visszaemlékezők nagy teljesítményként leginkább Giscard társadalmi reformjait emlegetik. Ide tartozik a nagykorúság 18 évre csökkentése, az abortusz legalizálása Simone Veil vezetésével, a válás megkönnyítése a közös megegyezés intézményének bevezetésével, s annak elrendelése, hogy a társadalom-biztosítás visszafizesse a fogamzásgátlók árát. Ritkábban emlegetett, de igen fontos alkotmányos fejlemény volt az Alkotmánytanácshoz fordulás megkönnyítése (immáron 60 képviselő vagy szenátor is megtehette). Nevéhez fűződik a közvetlen párizsi polgármesterválasztás bevezetése, csak arra nem számított, hogy nagy ellenfele, Jacques Chirac ezzel megteremthet egy őt szolgáló hatalmi gépezetet. Szintén VGE idejére datálódik a Musée d’Orsay kialakítása, nem véletlen, hogy máris megindult az ötletelés jobboldali körökben, hogy adják a nevét az intézménynek.

VGE-t nagy európainak is szokták tartani: Helmut Schmidt német kancellárral egyik legendás párosát alkották a német-francai tandemnek, az Európai Monetáris Rendszer keretében megalapozva az évtizedekkel később kiteljesedő monetáris uniót, létrehozva az Európai Tanácsot (az állam- és kormányfők ma ismert fórumát). Elnöksége alatt választották először közvetlenül az Európai Parlament képviselőit. Kudarcos kísérlete volt ugyanakkor a konvent elnöklése, az európai alkotmányos szerződés tervezete, melyre a franciák hangos nemet mondtak 2005-ben. A francia társadalmat ekkor már nagyon aggasztotta a keleti bővítés, a franciák munkájára vadászó lengyel vízvezetékszerelő rémképe. A helyzetet végül Nicolas Sarkozy elnöksége alatt tudták csak megoldani a ma ismert lisszaboni szerződéssel, amely gyakorlatilag csak a legfontosabb intézményi kérdések rendezésére szorítkozott (s még ezt is Sarkozy szemére vetik, mondván, nem figyelt oda a nép 2005-ös akaratára, noha nagyon is kampányígérete volt egy egyszerűsített szerződés tető alá hozása).

A giscard-i politika összességében az 1968 után balra tolódó társadalom igényeire és a korszellemre adott egyfajta válasz. Giscard elnöksége egyben a következő elnök, Mitterrand nagy menetelése is, aki ez idő alatt össze tudott építeni egy viszonylag ütőképes koalíciót. A kommunisták és szocialisták immáron győzelemre esélyes együttműködése sosem volt feszültségmentes, hiszen Mitterrand végső célja a kommunisták baloldali erejének megtörése és a Szocialista Párt vezető kormánypárttá emelése volt. Emiatt Giscard elnökségét időnként egy átkötő, modernizáló elnökségnek szokták tekinteni, valahol a konzervatív gaulle-izmus és a baloldali mitterrandizmus között. Valójában inkább beszélhetünk – a társadalompolitikában legalábbis mindenképp – folytonosságról, hiszen számos társadalmi reform született a tábornok elnöksége alatt is (De Gaulle alatt például a nők megkapták a jogot, hogy kezeljék a vagyonukat, vagy férjük engedélye nélkül munkát vállaljanak).

Giscard elnöki karrierjének igazán nagy nehézsége volt – egyre nehezebben eladható – személyiségén túl a nemzetközi környezet kedvezőtlenné fordulása: az olajválság, a harminc dicsőséges esztendő, a folyamatos növekedés vége, a munkanélküliség növekedése, a bevándorlás – a vendégmunkások jelenlétének, nehézkes hazaküldésének – a problémája, amely a nyolcvanas évekre növi ki magát igazi nagy üggyé. Giscard utóbbi kérdésben éppenséggel kitartóan konzervatív volt később is,  91-ben is bírálta a területi alapú állampolgárság intézményét, a vérségi alapú mellett állt ki, illetve elsők között ellenezte Törökország EU-csatlakozását.

Míg pályája során a távolságtartó, gőgös imázs okozta Giscard számára a gondot, néhány hónappal ezelőtt éppen az illetlen és törvénytelen közvetlenség gyanúja merült fel vele szemben: egy német riporternő azzal vádolta, hogy egy két évvel ezelőtti interjú alkalmával szexuálisan zaklatta. Az ügyben elvileg nyomozás is indult, aminek így persze formális folytatása már aligha lesz. A volt elnök régóta betegeskedett, az elmúlt hónapokban többször szorult kórházi kezelésre tüdő- és szívpanaszokkal, de a minap, kilencvennégy éves korában bekövetkezett halálát már közvetlenül a Covid-19 okozta. Bár veresége után sem visszavonulni, sem korán meghalni nem tervezett, azért jó előre elköszönt a franciáktól. „Viszontlátásra” – mondta utolsó elnöki beszédében, majd felállt, és kisétált a képernyőből.

A franciák ma válaszolnak neki.