A szeptember 21-i Alzheimer-világnap alkalmával a Nemzetközi Alzheimer Társaság (ADI) által közzétett 300 oldalas jelentésben a szakértők ismét megkongatták a vészharangot, de ezúttal a korábbiakhoz képest más aspektusból. Elsősorban arra figyelmeztetnek, hogy mint minden más betegségnél, úgy a demenciánál is a diagnosztikának kellene középpontban lennie. Ehhez képest a tendencia világszerte az, hogy sokszor még az egészségügyi dolgozók sem beszélnek őszintén a kórról a betegekkel. Vagy azért, mert nem akarnak, vagy azért, mert kompetencia híján nem tudnak. Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb.

Pedig a demenciát nem szabadna félvállról venni semmilyen szinten. Ma már ez a világ hetedik vezető haláloka, és a helyzet minden létező előrejelzés szerint egyre rosszabb lesz. Akár olyan rossz, hogy azt még a fejlett országok jelenlegi egészségügyi rendszerei sem fogják tudni elviselni.

Az ADI becslései szerint a világon jelenleg 55 millió ember él demenciával, de 75 százalékuk esetében nincs diagnosztizálva a betegség, ez az arány az alacsony jövedelmű, értsd szegény országokban akár a 90 százalékot is elérheti. Ez önmagában is rémisztő statisztika, de 2030-ra, tehát tíz éven belül 78 millióra emelkedik várhatóan a betegek száma.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is tisztában van a helyzet súlyosságával, akciótervükben pedig azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy globálisan az országok legalább 50 százalékában diagnosztizálják a demens betegek legkevesebb 50 százalékát 2025-től.

A most közzétett jelentés szerint a diagnózisnak három fő gátja van:

• a megfelelően képzett szakemberek hiánya,
• a kórmeghatározástól való félelem
• és a túl kevés anyagi ráfordítás.

Sok esetben egyszerűen az orvosok azért nem tudják elvégezni a megfelelő teszteket, mert nincs hozzá eszközük.

Ami még mindig óriási probléma, hogy hiába áll rendelkezésre egyre több információ a demenciáról, a betegek megbélyegzését mostanra sem sikerült levetkőznie a társadalomnak. A riportban az áll: a diagnózis számtalanszor azért hiúsul meg, mert az az általános tévhit uralkodik sokak fejében, hogy semmit nem lehet tenni a betegség ellen. A másik véglet pedig az, amikor valaki annyira tart a kórtól, hogy inkább elrejtőzik előle, depresszióba esik és sok esetben öngyilkos gondolatai is támadhatnak a páciensnek.

Ebben bizonyos régiókban a társadalmi háttér és összetétel is közrejátszik. Afrikában a demenciát az ördög vagy az isten átkának tekintik, emiatt a betegeket nem ritkán száműzik a családokból, kirívó esetben az egész településről. Kína vidéki részein a kulturális értékek miatt becslések szerint két évvel tolódik ki, mire valaki segítséget mer kérni. Az arab világban pedig most indult el egy folyamat, hogy ne használják többet a demenciára a kharak kifejezést, ami magyarra fordítva nagyjából annyit tesz: valaki, aki elvesztette az eszét.

Az elmúlt bő másfél évben az sem segített a helyzeten, hogy kirobbant a járvány. A végleges, pontos diagnózist csak személyesen lehet megállapítani, de mivel a demencia főként az idősebb korosztályt érinti, ők a koronavírustól jobban tartottak. Ennek pszichológiai okai vannak, a vírus ugyanis látható tünetekhez, esetenként halálhoz vezet súlyos esetekben, míg az Alzheimer-kór egy lassú lefolyású, eleinte csak a család számára észrevehető mentális elváltozásokkal jár. Mindkettő veszélyes, de egyértelmű, melyik tűnik rémisztőbbnek.

Ugyan az Alzheimer-kór valóban gyógyíthatatlan, ha időben észlelik, jelentősen lelassítható a lefolyása. A nyáron 18 év után először hagyott jóvá egy, az Alzheimer-kór előrehaladását lassító gyógyszert az amerikai élelmiszer- és gyógyszerfelügyelet (FDA), ami még szintén nem áttörésértékű, de reményt ad a betegeknek és a hozzátartozóknak.

Gyógyszer, gyógyír egészen addig nem is lesz rá, amíg az orvosok pontosan meg nem értik, mi okozza a betegséget. Ez az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb orvostudományi kérdőjele, és megjósolhatatlan, mikor születik rá megoldás. De mindeközben a technológia fejlődik és a diagnosztikai módszerek is egyre gyorsabbak, pontosabbak.

Mondhatnánk, hogy egyelőre a korai diagnózissal kell beérnie a betegeknek, de ennél jóval többről van szó. Ha ugyanis valakinél a legelején felismerik a betegséget és megfelelő kezelésben részesül, akkor akár évekkel is kitolható az aktív éveinek a száma, miközben terhet lehet levenni az egészségügyi rendszerről.

Korai stádium – Csökken a rövidtávú memória, nehézségek adódnak a megfelelő szavak megtalálásában, a betegek egyre inkább elhanyagolják mindennapi teendőiket. A tünetek a halál előtt 15–20 évvel jelennek meg, és nagyjából 10 évig tartanak.

Középstádium –  A beteg elfelejti a nevét és nem ismeri fel a hozzátartozóit. Nehézségek adódnak a mindennapi élet rendjében, a betegek elvesztik időérzéküket. A halál előtti 10-től 5 évig tart.

Előrehaladott állapot – A betegek teljesen elveszítik a kontrollt a magasabb fizikai funkciók felett, mint az evés, járás, WC-használat. Az emlékezet nem tud új információkat befogadni. A halál előtt maximum 5 éven át tart.

Az ADI a jelentésben rengeteg javaslatot fogalmazott meg annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a már most is egyre égetőbb társadalmi katasztrófa. Igaz, ajánlásaik jelentős része most még nagyon távolinak tűnik, de valahol muszáj elkezdeni.

A szakértők szerint minden ország egészségügyi rendszerét fel kellene arra készíteni, hogy éves szinten megvizsgálják az 50 évnél idősebbek agyműködését, és emellett más kockázatcsökkentő stratégiákat is be kellene vezetni.

Felszólítanak, hogy a kormányoknak muszáj felturbózniuk a diagnosztikai hálózatot. Mindent elárul a társaság által megkérdezett több ezer orvos véleménye: 75 százalékukat a jövővel kapcsolatban az aggasztja a legjobban, hogy robbanásszerűen nő majd a diagnózist akaró emberek száma. Mint Paola Barbarino, az ADI vezérigazgatója fogalmazott

a demenciával élő embereknek joga van a diagnózishoz, így megtudhatják, mi a következő lépés. Ez egy progresszív betegség és a számok évről évre növekednek. Gyűlnek a viharfelhők felettünk, a kormányoknak pedig a világ minden táján meg kell birkóznia ezzel a feladattal.

Nemcsak több lesz a beteg, de – mivel rendelkezésre állnak már a betegség folyamatát valamilyen mértékben lassító gyógyszerek – azok a páciensek is orvoshoz fognak inkább fordulni, akik korábban a tehetetlenség érzése miatt ezt nem tették volna meg.

Azt is tanácsolják, el kell kezdeni kiképezni megfelelő mennyiségű és minőségű szakembert a területre a félrediagnosztizálás elkerülése végett és invesztálni kell a betegek ellátásába is.

A demenciával élők életük utolsó éveit szerencsésebb esetben nem kórházban, hanem idősotthonokban töltik, de hazánkban és más fejlett országokban is több hónapos vagy akár több éves várólisták vannak már most. Ez óriási terhet ró a családokra, hiszen addig beteg szüleiket, párjaikat állapottól függően akár a nap 24 órájában nekik kell ellátniuk, ami nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is elképesztően megterhelő, ráadásul a hozzátartozók között is durva konfliktusokhoz vezet idővel.

Az ADI szerint mindenütt országos szintű tájékoztató kampányokat kellene indítani, részben azért, hogy a betegek időben felismerhessék a problémát, részben pedig azért, hogy egy életre megszűnjön a demenciával élők megbélyegzése.

Magyarországon a diagnosztika és a betegek ellátása is hagy kivetnivalót maga után, ennek javítására készült el tavaly a kormány Demencia Akcióterve, amiből azonban sok konkrétum nem derül ki.

A Népszava egy évvel ezelőtt idézett a dokumentumból, amelyben többek közt az áll: az igényekhez képest kevés a férőhely az ápolást, gondozást nyújtó otthonokban, ezek számát fokozatosan emelni kell. Azt is rögzítette az anyag, hogy a demens betegek kezelését végző háziorvosok, neurológusok, pszichiáterek és gerontológusok túl kevesen vannak, és a jelenlegi intézményrendszer nem képes kielégíteni az ellátási igényeket. A feladatok között megemlítik még, hogy orvosszakmai irányelveket kell kidolgozni a betegség megállapítására és kezelésére, a 65 év feletti lakosság körében pedig rendszeres szűréseket kell bevezetni.

Alapvetően ez mind egybevág az ADI ajánlásaival, de a gyakorlatban ebből jelenleg semmit nem lehet érezni.

Lapunk kereste az Emberi Erőforrások Minisztériumát (Emmi) azzal kapcsolatban, hol érhető el az akcióterv, hol tart annak a megvalósítása, de nem kaptunk választ. Egy könyörtelen betegség elleni védekezési mechanizmus anélkül viszont aligha ér sokat, ha azt a társadalom nem ismeri.

Magyarországon becslések szerint alsó hangon 250 ezer ember lehet közvetlenül érintett, de mivel ez a betegségcsoport súlyos terheket ró a betegre és környezetére, a közvetetten érintettek száma ennek többszöröse.

The post Alzheimer-kór: gyűlnek a viharfelhők felettünk first appeared on 24.hu.

• Franciaország 120 millió adag oltást adományoz a szegény országoknak
• Közeledik a világ az ötmilliomodik hivatalos koronavírusos halotthoz
• Szombaton 90 ezer ember szavazott az előválasztáson
• „Nagyon sok az újgazdag, akinek nem lenne szabad puskát adni a kezébe”
• Rusvai: Még 400 ezer hatvan évnél idősebb ember nem oltatta be magát Magyarországon
• Összecsaptak a palesztinok az izraeli katonákkal
• Nagyon gyorsan fogja be a száját, megértette?! – Videón, ahogy Gyurcsány Ferenc kioktatja a DK-s fórumot megzavaró férfit
• Lewis Hamilton megszerezte századik futamgyőzelmét, de Max Verstappen az Orosz Nagydíj igazi győztese
• Orbán: Ahhoz, hogy megmaradjunk, templomépítő nemzetnek kell lennünk
• Exit poll: fej-fej mellett a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták Németországban
• Aligha készül valaha is jobb világháborús sorozat Az elit alakulatnál

The post A nap legfontosabb hírei – 2021. szeptember 26. first appeared on 24.hu.

François Ozon egy iparos megbízhatóságával szállítja egy-két évente a markáns saját hangról tanúskodó filmjeit azóta, hogy a 8 nő és A medence a 21. századi francia film egyik legfontosabb rendezőjévé tette. Az iparos jelző az ő esetében nem ellentmondás, hiszen tényleg elképesztő tempóban termel, viszont az ő filmjei kivétel nélkül szerzői filmek. Igazán nem lehet a most 53 éves rendezőt azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet csinálná meg, hiszen elég sok műfajba belekóstolt már, a thrillertől a szerelmi történeten át a pszichológiai drámáig, de igen gyakran visszatalál a kamaszkor és a szexualitás kérdéseihez, talán az sem véletlen, hogy az utolsó, igazán komoly visszhangot kiváltó filmjei is ide lyukadtak ki (A házban, 2012, és valójában még az egy évvel későbbi Fiatal és gyönyörűre is igaz ez). Ozon most egy valódi tinédzser szerelmi történettel jelentkezik (legalábbis a magyar mozikban, hiszen az idén Cannes-ban már bemutatták az eggyel újabb filmjét is), ez a nosztalgikus című és hangvételű 85 nyara.

Ha viszont megnézzük, miről is szól a film, óhatatlanul is többször eszünkbe jut a Szólíts a neveden, az utóbbi évek egyik legnagyobb művészmozis filmsikere, olyannyira, hogy nem lehet nem párhuzamot vonni Luca Guadagnino filmje és a 85 nyara között. Mindkettő romantikus felnövéstörténet, mindkettőben különc kamaszfiú a főszereplő, aki első szerelmét egy másik férfival éli át, és mindkettő a nyolcvanas évek közepén játszódik egy álmos, de annál szebb európai kisvárosban/faluban. Mindkettőt segíti továbbá a bomba soundtrack, élvezettel simulnak bele a még mindig tomboló (bár a legutóbbi években kicsit lassuló) nyolcvanas évek-nosztalgiába, és még az egyik főszereplő zsidósága is megegyezik, sőt hangsúlyos szerepet is kap. A párhuzamok aztán itt megállnak szerencsére, de így is épp elég ahhoz, hogy a 85 nyarára eleve Ozon válaszaként tekintsünk Guadagnino filmjére.

Pedig vannak nyilvánvaló különbségek is, mindjárt az, hogy a 85 nyara egy tragikus történetet mesél el, hiszen rögtön a film elején Alexet (Félix Lefebvre) rendőrök vezetik el, és gyorsan megtudjuk, hogy a másik főszereplő, David (Benjamin Voisin) már halott. A nem lineáris történetmesélés azt sejteti, itt valamiféle rejtély és csavaros sztori lappang. A sztorit így a főszereplő narrációjában, visszatekintésként ismerjük meg: Alex unalmas nyárnak néz elébe a tengerparti városkában, ahol idősebb, kétkezi munkából élő szülei nevelik, ám egy nap viharba kerül a tengeren, és a hajójával egy nála kicsivel idősebb srác, David Gorman menti ki. Ő számos szempontból Alex ellentéte: vagány, magabiztos, a családja is tehetősebb, sőt az anyja (Valeria Bruni Tedeschi) egyenesen kötelezi Alexet, hogy barátkozzon össze a fiával. Amikor Madame Gorman segít levetkőztetni a fürdeni készülő Alexet, egy pillanatra azt is hihetjük, itt valami egészen más jellegű felnövéstörténetet látunk, de gyorsan kiderül, hogy ő csak egy furcsa modorú özvegyasszony, és Alex valójában David vonzáskörébe kerül.

David pedig tényleg az a fajta romantikus antihős, aki tornádóként dúlja szét az életét mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül, a következményekkel nem törődik, csak a pillanat érdekli, és nem fél semmitől, még a haláltól sem. Mi vár arra a szerencsétlenre, aki pont egy ilyen alakba szeret bele? Hát pont ezt kapja a sorstól Alex is. Csakhogy a film mégsem elégszik meg annyival, hogy elbeszéljen egy ilyen történetet. A thrillert idéző szerkezet jóval többet ígér, ám nagyjából a film kétharmadánál minden fontosabb kérdésre választ kapunk, így a befejezés egyáltalán nem szól nagyot.

Ozon talán maga is soványnak találta az alapsztorit – egy 1982-es angol young adult regényből, Aidan Chambers Dance on My Grave című könyvéből vette –, és ezért nyúlt hozzá így, viszont az is tény, mindent elkövetett azért, hogy jó legyen nézni ezt a filmet. Először is 16 mm-es filmre forgatta, ezzel is segítve a kor méltó megidézését, másodszor a normandiai La Tréport varázslatos helyszín, a meredek utcácskáival és szikláival, és mindent ki is sajtol a nyolcvanas évek vizuális megjelenítéséből. Aztán ott vannak a zenék, melyek közül az In Between Days a Cure-tól annyira fontos volt a rendezőnek, hogy miatta egy évvel későbbre tette a filmet, hiszen az eredeti cím 84 nyara lett volna, ám Robert Smith nem akarta hozzájárulását adni ehhez, hiszen az In Between Days egy 85-ös szám. De a helyén van a Bananarama-sláger és a korabeli francia sikerdalok is, akárcsak a Taxi Girl-poszter Alex szobájában. Ezek közül a diszkóban játszódó, energiától szétrobbanó rész a csúcs, amit utána Ozon azzal próbál fokozni, hogy megidézi a Házibuli ikonikus jelenetét, csak a Reality helyett a Sailing szólal meg Alex fülesében Rod Stewarttól, és van más fontos különbség is, ami megelőlegezi Alex és David kapcsolatának lehetetlen mivoltát.

Az is ügyes megoldás, hogy a film vibrál ugyan az erotikus feszültségtől, Ozon mégis csínján bánik a direkt szexualitással, így meglepően elegánsan lép túl a film egyetlen ágyjelenetén is. És tulajdonképpen nem is lenne itt gond, ha ez a film nem akarna többnek látszódni egy nyári mozinál és felnövéstörténetnél. Csakhogy előkerülnek a film második felében látszólag komolyabb témák is, mint egy eltitkolt transzvesztita rokon, meg a szerelem mint a saját fantáziánk kivetülése másra, de elég felületesen ahhoz, hogy ne érezzük fajsúlyosnak. Ozont egyébként is láthatóan jobban érdekli az alapsztori morbiditása, ami azonban inkább csak idétlen és erőltetett, semmint katartikus, főleg így elhúzva. Van azért olyan biztos kezű rendező, hogy ez a film is bőven nézhető marad, de itt visszakanyarodhatunk a cikk elejéhez, miszerint Ozon már közel egy évtizede nem tudott kitörni a buborékjából. Ennek ismeretében nem meglepetés, hogy a 85 nyarával sem tudta (vagy inkább akarta) átlépni a saját árnyékát.

85 nyara (Été 85), 2020, 100 perc. 24.hu: 6/10

• Tízezrével kapta a rajongói leveleket a kórházsorozat sztárja
• Pataki Ági: Minél önállóbbak a nők, annál kevésbé kiszolgáltatottak
• Nem lehet lemosni a vért? Akkor aszfaltozzák újra a teret!

The post Unalmas vakációnak indult, kamaszkora legvadabb nyara lett belőle first appeared on 24.hu.

Az ötszörös győztes Győri Audi ETO KC házigazdaként 32-22-re legyőzte az orosz CSZKA Moszkvát a női kézilabda Bajnokok Ligája csoportkörének harmadik fordulójában, vasárnap.

Az ETO rekordot jelentő, 60 mérkőzésből álló, 2018 januárja óta tartó veretlenségi sorozattal büszkélkedhet a BL-ben, ebben az időszakban 52 győzelem és nyolc döntetlen a mérlege.

Mindkét csapat a gyors támadásokra támaszkodott, így aztán jó ideig felváltva születettek a gólok. A moszkvaiak kapuscserével próbálták megtörni a játék meneték, Ana Gros találataival ráadásul belehúztak az oroszok. Mindezek tetejébe a győriek a 19. percben elveszítették Veronika Kristiansent, mert egy büntetőnél telibe találta Polina Kaplina fejét.

Az ETO csak a jó védekezése miatt maradt meccsben, a gólok a félidő végére 17-13-ra meglépett és 17-15-tel zárta az első félórát. Térfélcsere után a CSZKA kezdett jobban, de Ambros Martín vezetőedző nem kért időt, csapata enélkül is kilábalt a hullámvölgyből. A győriek sokáig csak átlövésekből és betörésekből szerezték góljaikat, de a szélsők bevonásával és egy 7-0-s sorozattal eldőlt a meccs a hajrára.

Rosztov-Don (orosz) – FTC-Rail Cargo Hungaria 19-20 (8-11)

The post Már 60 meccses a Győri ETO veretlenségi szériája a BL-ben first appeared on 24.hu.

Dezső András, a HVG oknyomozó újságírója kapta idén a Joseph Pulitzer-emlékdíjat, Győrffy Miklós pedig posztumusz kapta meg az elismerést – derül ki a Joseph Pulitzer-emlékdíj Alapítvány közleményéből.

A díj odaítélésnek indoklásában elhangzott, hogy Dezső András író, újságíró, a HVG munkatársa ”sok mindent tud, ami a szakmában fontos, információkat szerezni, forrásokat védeni, titkot tartani, színesen írni, vagy éppen munkatársakkal kooperálni, mindegyik fontos erény. De talán az a legfontosabb képessége, hogy amennyiben valamit a fejébe vesz, azt biztosan végigcsinálja, és azt biztosan jól csinálja végig. Kétszer nyerte el a legjobb oknyomozó újságíróknak járó Göbölyös Soma-díjat, rendszeresen publikál az alvilágról, a titkosszolgálatokról, és az olvasó nem is érti, hogy miként képes ilyen alakokhoz, kémekhez, bűnözőkhöz, rendőri vezetőkhöz közel kerülni. Mindezt valami egészen pazar kívülállósággal, rácsodálkozó bölcsészbájjal teszi, ezáltal senki nem ellenséget, ellenfelet lát benne, hanem egy olyan kezdőt, akit ki lehet okosítani, akinek el lehet mondani a tutit. Több tényfeltáró írását a nemzetközi sajtóban is szemlézték, az a fajta alaposság, ami talán a nagy angolszász újságírói teljesítményekre jellemző, itthon kevesek sajátja.”

A díj hazai történetében előszőr került sor posztumusz elismerés átadására: a Kuratórium korábbi tagjának, a 2020. április 23-án elhunyt Győrffy Miklósnak ítélte a Pulitzer-emlékdíjat. Győrffy Miklós több mint harminc éven át a Magyar Rádió munkatársa volt, ahol olyan műsorokban dolgozott, mint a Krónika, a 168 Óra, a Vasárnapi Újság, a Bagoly és a Gondolat-jel, a Magyar Televízió munkatársaként pedig olyan műsorokban volt látható, mint a Stúdió, a Hírháttér, a Napzárta, a Kincsestár vagy a Szólás szabadsága. Laudációjában pályatársa, közeli barátja, kollégája Rangos Katalin méltatta. A kurátor hangsúlyozta: „Semmi sem szomorúbb, mint posztumusz díjat átadni Győrffy Miklós életművéért. És senki sem érdemelné meg inkább nála.”

A Pulitzer-emlékdíjat 1989-ben a magyar származású Paul A. Fábry és a Magyar Hitelbank Rt. alapította a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselő számára Joseph Pulitzer magyar származású amerikai sajtómágnás családjának kizárólagos engedélyével. A kuratórium elnöke Kepes András, jelenlegi tagjai Bárándy Péter, Brückner Gergely, Javorniczky István, Martin József és Rangos Katalin.

The post Joseph Pulitzer-emlékdíjat kapott a HVG újságírója, Dezső András first appeared on 24.hu.

Ma, amikor az egymással öldöklő versenyben álló streaming-szolgáltatók és csatornák napról napra öntik ránk a komoly költségvetéssel készülő, sztárokkal telezsúfolt tartalmakat, egyre kisebb az esélye, hogy egy sorozat igazán eseményszámba menjen. Az ezredfordulón azonban még más volt a helyzet, nem véletlen, hogy azokat az éveket tekintik a minőségi tévézés hőskorának. Akkoriban készültek ugyanis azok a sorozatok, amelyek új szintre emelték a korábban csak a mozi satnya kistestvérének tartott tévézést, és megadták a kezdő lendületet a máig felívelő pályán lévő sorozatiparnak.

Ezek közé az emblematikus alkotások közé tartozott Az elit alakulat is, amely egy deszantos század útját követte végig az amerikai kiképzőtábortól a D-napon keresztül egészen a Sasfészek bevételéig. Nem véletlen, hogy a Drót, a Maffiózók, a Mad Men és a Breaking Bad mellett Az elit alakulatot is gyakran kiáltják ki minden idők legjobb sorozatának. Az ilyen rangsorolások persze szubjektívek és tulajdonképpen értelmetlenek is, de azt nehéz volna vitatni, hogy Tom Hanks és Steven Spielberg bő tízórás alkotásánál erősebb és meghatározóbb második világháborús sorozat sem addig, sem azóta nem készült – és jó eséllyel már nem is fog. Annak, hogy ilyen maradandó popkulturális mérföldkő lett belőle, voltak gyártástörténeti, finanszírozási, időzítési és természetesen kreatív okai is, ezeket mutatjuk be cikkünkben.

Fontos alapvetés, hogy Az elit alakulat a maga idejében minden idők legdrágább sorozata volt. A költségvetése mintegy 125 millió dollárra rúgott, amihez jött még egy 15 millió dolláros marketingköltség. Ez azt jelenti, hogy egy epizódra átlagosan több mint 12 millió dollárt költöttek, ami nemcsak 2001-ben számított horribilis összegnek, de mai szemmel is komoly büdzsé lenne. Viszonyítási alapként elég annyi, hogy napjaink legnagyobb blockbuster-sorozatai közül például a Mandalorian 15 millió dollárba került epizódonként, de a Trónok harca utolsó évadánál is hasonló számot emlegettek. Persze épp a Trónok harca-finálé sokat kritizált csatajelenetei bizonyítják: attól, hogy valami drága, még nem feltétlenül lesz jó, de Az elit alakulat esetében minden egyes elköltött dollár meglátszott a háborús összecsapások hitelességén.

A letaglózó látványvilágra előzetes garanciaként szolgált a Spielberg-Hanks produceri páros, akik pár évvel korábban mutatták be a Ryan közlegény megmentését, forradalmasítva a háborús filmek formavilágát. A duó az öt Oscar-díjat nyert film nyomán kezdett el gondolkodni egy nagyszabású sorozat ötletén, amely még mélyebbre merülhetne a normandiai partraszállást követő harcokban. Spielberg az ABC csatornától kapott ajánlatot, és Stephen E. Ambrose történész Civil katonák című művét akarta feldolgozni, akinek a D-napról írt könyve már a Ryan közlegény megmentéséhez is sorvezetőként szolgált. A második világháborúról megszállottan olvasó Hanks azonban meggyőzte, hogy inkább Ambrose egy másik történelmi bestsellerét, az 1992-es Az elit alakulatot válasszák, és ne az ABC-nek csinálják meg a sorozatot, mert ott reklámszünetekkel szakítanák meg, és amúgy is bele akarnának szólni a tartalomba. Ezt követően kezdtek el tárgyalni a magát épp a minőségi tévézés zászlóshajójaként pozícionáló HBO-val, amelyik nem egyszerűen rábólintott az ötletre, de Hanks emlékei szerint közölték velük a tárgyaláson:

Rendben, de ha már belevágtok, akkor csináljatok valami igazán nagyot!

Így jött össze a történelmi léptékű költségvetés és produkciós háttér, ami lehetővé tette Az elit alakulat mozifilmeket megszégyenítő látványvilágát.

A tíz rész alatt ugyan az alakulat bejárja fél Európát, de a sorozatot szinte teljes egészében Angliában forgatták, ugyanannak a bezárt repülőgyárnak és reptérnek a területén, amelyet már a Ryan közlegény megmentéséhez is használtak. Itt állt egy díszletváros is, amelyet komplett francia, belga, holland és német városok és falvak képére fazoníroztak, attól függően, épp hol jártak a szereplők. A reptéren álló hatalmas hangároknak is jó hasznát vették, egy ilyenben vették fel többek között az egyik legemlékezetesebb epizódot is, amely a kíméletlen bastogne-i csatát elevenítette fel. Ehhez a téli Ardennek erdei viszonyait kellett rekonstruálni beltéren, ahol a katonák maguk ásta „rókalyukakban” fagyoskodva várják a német rohamot. A megfelelő látvány eléréséhez Spielbergék 250, üveggyapotból készült fát emeltek a hangárban, és hihetetlen mennyiségű műhavat használtak el. Ha már a számoknál tartunk, íme még pár adat, ami érzékelteti a produkció léptékét: Az elit alakulat forgatásáról szóló dokumentumfilmben hangzik el, hogy

• több mint 10 ezer statisztát mozgattak,
• 2000 amerikai és német egyenruhát,
• valamint 1200 korabeli ruhát használtak fel jelmezként,
• és naponta 14 ezer töltényt lőttek ki.

A harmadik rész végére több pirotechnikai eszközt használtak el, mint a Ryan közlegény megmentése teljes forgatása alatt, pedig az első epizódban még nincs is csatajelenet, hiszen jelentős részt a kiképzőtáborban játszódik. Persze a puszta számoknál fontosabb, hogy úgy komponálták meg az egész képi világot és hangzást, hogy a néző ne külső szemlélő legyen, hanem ott érezhesse magát a harcok kellős közepén.

Mintha egy dokumentumfilmes stábot ledobnánk a múltban

– idézte Remi Adefarasin, az Oscar-jelölt operatőr legfontosabb ars poeticájukat, amelyet sűrűn ismételgettek maguknak a forgatás alatt. És tényleg, a precízen komponált kézikamerás felvételeknek és az akkor még a tévézésben szokatlan térhangzásnak köszönhetően nemcsak a szereplők füle mellett süvítenek el a golyók, de a mienk mellett is. Az egyik forgatókönyvíró, John Orloff szerint a sorozat időtállóságának egyik fontos tényezőjét jelentik az efféle, úttörő technikai megoldások, amelyekhez többnyire Spielberg ragaszkodott. Ezek közé tartozik az is, hogy Az elit alakulat volt az egyik első sorozat, amelyiket szélesvásznú formátumban forgattak és vetítettek. Akkor még a tévékészülékek többsége más, a 4:3 képarányra volt kitalálva, így a legtöbb néző eleinte alul-fölül egy fekete csíkkal nézhette meg a sorozatot. Az idő és a házi technológiák rohamos fejlődése aztán persze Spielbergéket igazolta, mert a sorozat így ebből a szempontból sem vált elavulttá.

Spielberg hozta a háttértudást, és ő volt az eredményeket ellenőrző „végső szem”, de amúgy nem vett részt olyan szorosan a munkálatokban, mint Hanks, aki főleg Erik Jedersennel közösen fejlesztette a sorozatot. Mindehhez nemcsak az alapművet író, és producerként is közreműködő Stephen E. Ambrose-zal konzultáltak sokat, de az Easy század még életben lévő veteránjaival, akikkel Ambrose is interjúzott a könyvéhez. Ez az „alapkutatás” többféle módon is hozzájárult Az elit alakulat hitelességéhez. Egyrészt kiderültek olyan részletek, amik Ambrose bestselleréből kimaradtak vagy épp tévesen szerepeltek benne. Kivel mi történt egy adott összecsapásban, vagy épp milyen filmet játszottak a mozik a bastogne-i ütközet idején? Millió kisebb-nagyobb adalék, ami segített az alkotóknak a nüanszok kidolgozásában.

Hanks ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy forgatás közben megmutassák az anyagokat több veteránnak, többek között Richard Winters őrnagynak, akiről a sorozat egyik főhősét mintázták. Hanks egy nemrég készült podcastban elmondta, hogy az őrnagy észrevételei és panaszai jelentősen módosították a hozzáállásukat, és segítettek megérteni, hogy mi a lényeg, amitől semmiképp sem szabad eltérniük a sorozat készítése során. Winters ennek ellenére nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel. Amikor Hanks a premier után megkérdezte tőle, mit gondol, állítólag ő azt mondta, hogy lehetett volna hitelesebb is, ő olyan 80 százalékos pontosságban reménykedett.

Nézze, őrnagy, ez Hollywood. Már akkor zseniként ünnepelnek majd minket, ha a dolgok 12 százalékát helyesen ábrázoljuk. Ennek ellenére mi olyan 17 százalékot céloztunk be!

– felelte Hanks a tőle megszokott humorral. A mostani podcastban is azt mondja, hogy a háborús filmek többségénél olyan négyszer-ötször jobban odafigyeltek a hitelességre. Ez nemcsak a történelmi konkrétumokban nyilvánul meg, de abban is, hogy kevésbé kendőzik el a háború realitását. Míg a világháborús filmekben az amerikai katonákat legtöbbször fejbe vagy szíven lövik, így azonnal lehet írni az emelkedett gyászjelentést haza a családnak, itt sokszor találkozunk a kevésbé magasztos valósággal: leszakított végtagokkal, gyomorlövéssel, hosszú agóniával és életre szóló sérülésekkel. Az egyik fő céljuk épp annak az érzékeny egyensúlynak a megtalálása volt, hogy miközben látványosan mutatják be, mégse szépítsék meg vagy tegyék menővé a háborút, ahogy az oly sokszor megtörténik. A résztvevők hősiességét is épp az ott átélt borzalmak húzzák alá igazán, és persze az, hogy hibás, felelőtlen döntéseket, sőt, akár amerikaiak által elkövetett háborús bűnöket is látunk. Hanks számára aligha jelentett többet bármiféle díj vagy visszaigazolás annál, amikor az Amerikai Filmintézet gáláján az Easy század két veteránja az összes bajtársa nevében is megköszönte neki, hogy emléket állított a tetteiknek.

A veteránokkal ráadásul nemcsak konzultáltak a forgatáshoz, de a velük készült beszélgetéseket rögzítették is, amiből minden epizód elejére bevágtak pár percet. Ez a dokumentum- és játékfilmet keverő megoldás merőben szokatlan volt, ami ellen a forgatókönyvírók hevesen tiltakoztak is első hallásra, merthogy szerintük hollywoodi játszadozássá fog degradálni mindent, ami utána következik. Ám kiderült, hogy ez a „szörnyű, borzalmas” ötlet nem aláaknázta a sorozatot, hanem a hitelesség egyik fő forrása lett, zsigerileg egyértelművé téve a néző számára, hogy amit látni fog, az tényleg megtörtént. Ráadásul az a húzás is bejött, hogy nem írják ki a veteránok neveit, így kezdetben fogalmunk sincs, ki kicsoda. Ám menet közben szép lassan összeáll a kép, és a háborúról mesélő idős embereket egyenként összepárosítjuk a fiatal szereplőkkel. A kezdetben bosszantó információmegvonás tehát zseniális dramaturgiai trükköt takar. Ezért is volt nagyon fontos, hogy Az elit alakulatba akkor vágtak bele, amikor még viszonylag sokan éltek a veteránok közül. Ez a személyes jelenlét fájóan hiányzik Az elit alakulat 2010-es kvázi-folytatásából, a csendes-óceáni harcokat feldolgozó The Pacific – A hős alakulatból, és bizonyára ugyanez lesz a helyzet a Hanks-Spielberg páros által nemrég bejelentett újabb minisorozattal, a Masters of The Airrel is.

Az elit alakulat nagy erősségei közé tartozik az elbeszélői szerkezet is. A történet fókusza egyszerre szűkre szabott és szinte lehetetlenül tág. Egyfelől egy jól meghatározott osztag történetét követjük végig, ám közben átszeljük fél Európát, és csaknem minden epizódban más szereplő kerül a középpontba. Ez eredményezi azt a különös kettősséget, hogy ugyan rettenetesen csapongó, mégsem esik szét a cselekmény, hiszen van egy egyértelmű iránya, és a megismert szereplők is rendre visszatérnek, még ha sokszor csak a háttérben is.

A sorozat egy sor, mára neves, de akkor még ismeretlen színésznek adta meg a kezdőlökést. A legevidensebb a Winters őrnagyot alakító Damien Lewis, akit azóta többek között a Homelandben, a Milliárdok nyomában című sorozatban, illetve Tarantino legutóbbi filmjében is láthattunk. De kisebb szerepekben feltűnik Michael Fassbender, James McAvoy, Simon Pegg, Jimmy Fallon, illetve Tom Hardy is, akinek ez az első jegyzett filmes szerepe. Van hova elosztani őket, hiszen összesen több mint ötszáz szereplő kap mondatokat, ami még tízórás játékidővel is rengetegnek számít. A szereplőgárda legnagyobb sztárja akkoriban egyértelműen David Schwimmer volt, aki az Easy századot kiképző alkalmatlan kapitányt játssza az első epizódban. Színészi képességeit tekintve nem rossz választás, de az ő alakítását még a mából nézve sem könnyű függetleníteni a pályáját túszul ejtő Ross figurájától. Hát még akkoriban milyen lehetett, amikor a Jóbarátok-őrület abszolút a csúcson volt.

Jó ideje érvelünk amellett, milyen időtálló a sorozat, pedig majdnem egy csapásra elavulttá vált a premier napjaiban. Az elit alakulat első két részét 2001. szeptember 9-én mutatták be az HBO-n, két napra rá pedig megtörtént 9/11, vagyis Amerika történetének legnagyobb szabású terrortámadása. A társadalmi sokk számos filmet újraértékelt, Az elit alakulattal kapcsolatban is komolyan felmerült, hogy meghatározatlan időre felfüggesszék a vetítését. Magát Hankset is kétségek gyötörték, hogy nem vált-e múltba révedővé a sorozat, vagy épp nem simul-e majd bele az idegenellenes, hazafias propagandába. Egyáltalán, mi értelme, hogy a második világháborúról beszélnek, miközben lehet, hogy épp kirobbant a harmadik világháború? – kérdezte magától. Ám félelmei alaptalannak bizonyultak, és pár hét szünet után folytatták is a sorozat vetítését.

A kritika egyből nagyon jól fogadta, azóta pedig komoly kultusza lett, és sokan évről évre újranézik, a részletgazdagságának köszönhetően mindig találva benne újdonságokat. Hanks a jubileumi podcastban azt is elmondta, hogy megszámlálhatatlan számú üzenetet kapott a világ különböző részein szolgáló katonáktól az évek során, akik azt mondják: azért nézik újra rendszeresen Az elit alakulatot, hogy emlékeztessék magukat, miért is csinálják ezt az egészet. A sorozat rámutat arra a pszichológiai tényre, hogy a magasztos eszméken és elérendő hadi célokon túl sokszor épp a bajtársak iránti felelősségérzet az, ami képessé teszi őket a feladatuk elvégzésére. Mikor Hanks azt a kérdést kapja egy interjúban, hogy mivel érvelne azoknak a fiataloknak, akik még nem látták a sorozatot, miért is érdemes rászánni az időt, mit fognak látni ebben a tíz órában, a következőt feleli:

Önmagukat fogják látni. Ha nem ez történik, akkor kudarcot vallottunk. Magukat fogják látni, merthogy minden nap meghoznak, meghozunk egy döntést arról, hogy mit kezdünk a felelősségünkkel. Hogy tudunk-e helyesen cselekedni. Mindegy, hogy ez nagyban vagy kicsiben történik

– mondja a színész, akit a fogadtatás megerősített abban, hogy átjött a közönségnek: Az elit alakulat nem egy nosztalgiafesztivál, hanem az emberi létállapot bemutatása. A sorozatban boncolgatott kérdések ugyanis univerzálisak, így mindegy, miként alakul a világ, és összekuszálódnak-e a korábban egyértelműnek tűnő világpolitikai viszonyok, végső soron örökké ugyanazokkal az emberi dilemmákkal szembesülünk. És szerinte a sorozat – túl azon, hogy bemutatja a második világháborús katonák hősiességét, esendőségeit és hibáit – végső soron ezzel a kérdéssel szembesít mindannyiunkat: „Te mit tennél?”

• Gulyás Márton: Halálos problémája ennek az országnak, hogy Orbán volt az első vezető, aki fel merte vállalni a politika totalitását
• Molnár B. Tamás: Előbb vált törzspártot a magyar polgár, minthogy az étkezési szokásain változtasson
• Így fest egy előválasztási vita, ahol a Partizán stábja népesebb, mint a közönség

The post Aligha készül valaha is jobb világháborús sorozat Az elit alakulatnál first appeared on 24.hu.

Meghalt 72 évesen Alan Lancaster, a Status Quo angol rockzenekar alapítótagja, basszusgitárosa – írja az MTI. Az együttes számos dala lett világhírű a hatvanas, hetvenes években, köztük a Whatever You Want és a Rockin’ All Over The World. A zenész vasárnapi halálának hírét Simon Porter, a zenekar menedzsere erősítette meg.

Alan szerves része volt a Status Quo hangzásának és hatalmas sikerének a hatvanas, hetvenes években

– írta közleményében Francis Rossi, a zenekar énekese. Rossi és Lancaster sokféle néven játszottak együtt a hatvanas években, míg meg nem állapodtak a Status Quóban. A hivatalos slágerlista szerint négy albumuk lett listavezető az Egyesült Királyságban.

Noha közismert, hogy az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, mindig őrizni fogom az együtt töltött régi idők kedves emlékét

– állt az énekes közleményében. Lancaster utoljára 2014-ben turnézott a zenekarral, a menedzser szerint már akkor sem volt jó az egészsége.

The post Meghalt Alan Lancaster, a Status Quo basszusgitárosa first appeared on 24.hu.

Meglepett, hogy a válogatott technikai vezetője lett, de lehet, csak azért, mert az elmúlt időszakban nem nagyon bukkant fel a neve a kézilabdában.

Tényleg eltűntem, de ez nem jelenti azt, hogy egyszer-kétszer nem jelentem meg. Tíz éve teljesen abbahagytam a kézilabdát, már csak néztem a meccseket. Amikor visszavonultam, maga a sportág nem érdekelt. Nem akartam edzősködni. Egyszer-kétszer tartottam edzéseket, például az NB II-es Komáromnál is, de csak olyan másodállásként, szórakozásként, hogy benne maradjak. Érdekes, hogy engem igazából mindig a háttér vonzott. Az évek folyamán kiderült, egy valamiben nagyon jó vagyok, az pedig a szervezés.

Az edzősködés miért nem vonzotta?

Azt hiszem, kicsit „old school” maradtam, most már más a világ. Nekem annak idején megmondták, ezt kell csinálni, és azt csináltam. Most kicsit más a felállás.

A kézilabdát tanítani is teljesen más, azt szoktam mondani, hogy edzőnek születni kell.

Hogyan jött a felkérés?

Győrben a városházán sportszervezéssel foglalkoztam, mindenféle rendezvényeken, mindenféle sportágakban dolgoztam. Amikor jött a váltás a női válogatottnál, Pálinger Katalin megkeresett. Akkor éppen csak megbízásos szerződéseim voltak, állandó munkáim nem. Kati szólt, hogy mit szólnék ehhez a feladathoz. Ha egy technikai vezetőnek kérnek fel a sportágban, nem árt, ha az ember tudja, mi az a kézilabda. Ő azt is tudta, hogy szervezésben jó vagyok, nyelveket beszélek. Az én feladatom az, hogy kényelmessé tegyem az edzők és a játékosok életét. Munkába álltam, de sűrű lett az első pár nap. És nem csupán a munkahelyemen: elkezdtem ugyanis öreg fejjel egyetemre járni, de ezt a válogatott dolgot később tudtam meg. Ha előbb jön, lehet, nem vállalom az iskolát.

Milyen kapcsolatban volt Golovinnal?

Még játékos korából ismerem, akkor többször találkoztunk. Főleg, amikor a bátyám (Pásztor István 215-szörös válogatott, világválogatott, olimpiai és világbajnoki negyedik balszélső – a szerk.) ellen játszott. Amikor a Fotex Szolnokra ment, akkor ott is találkoztam vele. De úgy mint edző, csak külső szemlélőként figyeltem. Amióta idekerültem a szövetséghez, sokat beszélgettünk. Ő volt az első, akit felhívtam, hogy megkérdezzem, mit vár el tőlem. Olyan embert ismertem meg benne, aki hasonlít rám a munka terén. Szeret precízen előregondolkodni, elintézni mindent és csak utána hátradőlni. Neki mindig az a célja, hogy a játékosainak jó legyen.

Ha már múltat idéztünk, hogyan lett kézilabdázó? 

Édesapám a ceglédi tanácsházán volt a sportfelügyelő. Sok kézilabdameccsre jártunk, ha már ott voltunk, néztük is, és egy idő után bevonzott. Aztán amikor túl nagyra nőttem hirtelen, feltűnés nélkül eltávolítottak a tornasportból. Akkor nagyon sok mindent kipróbáltam: atlétikát, pingpongot és a kézilabdát is. A suliban és előbb-utóbb észrevették, hogy talán tehetségem is van hozzá. Akkor kerültem a ceglédi szakosztályhoz.

A kézilabdás családi háttér segítette a pályáját?

Mindenképpen. Főleg amikor fiatalon fel akartam adni, mert láttam, sok más dolog van a világon az edzéseken kívül. Akkor ez a kis családi gyenge nyomás segített.

Hogy emlékszik vissza a pályafutásai állomásaira?

Tiniként Dunaújvárosba kerültem, ahol az elején kollégiumban laktam, majd amikor a felnőtt csapatnál kellett edzenem, akkor átmentem esti iskolára és a sportszállóra. Az akkori csapattársak pedig a szárnyaik alá vettek. Onnan kölcsönadtak Kiskunhalasra, ahol két évig nagyon jól ment a játék. Aztán Farkas Ágnes eligazolt a Fradiból és Németh András megkeresett.

Milyen érzés volt?

Gondolhatja! Sok ajánlatom volt, de amikor a Fradi megkeresett, más már nem létezett számomra. Budapest megint egy új dolog volt, hat évet töltöttem ott, sorra nyertük a bajnokságokat, Magyar Kupákat. Aztán András szerette volna, hogy maradjak, de közben Tóth Tímea is sokat fejlődött, én is kaptam más ajánlatot, így távoztam. Fél évet játszottam Olaszországban, de elkaptam valami fertőzést, ami a gyomromra ment. Nagyon beteg lettem, és fel akarták bontani a szerződésem. Végül a Vasas és Köstner Vilmos segített, fél évre odaszerződtem.. Jó érzés volt hazajönni.

De aztán jött az újabb kaland, ami hosszabb ideig tartott.

Igen, a Vasasból Brigovácz Nikolettel Madeirára mentem. Játszottam már ott a Fradival, nagyjából ismertem, mi vár ránk. Egy évet töltöttem ott, majd Izlandra kerültem, de csak három hónapot bírtam, az nem az én világom. Nem mondom, volt sportértéke, mert az északi felfogást mindig is szerettem. De az éghajlat és az időjárás kikészített. Onnan Valenciába kerültem, majd két évre Santanderbe szerződtem. Összesen kilenc évet játszottam Spanyolországban. De a pályafutásomat nem ott fejeztem be, korábban megígértem a madeiraiaknak, hogy visszatérek.

Kiváló edzőkkel dolgozhatott együtt Németh Andrástól Mocsai Lajosig. Kitől mit tanult?

Minden edzőmtől tanultam valamit, nem tudnék kiemelni senkit.

Csupán hatszor volt válogatott. Ez fájó pont az életében?

Sokszor edzettem a válogatottal, sok felkészülést megcsináltam.

Ebbe beletartozik a sydneyi olimpia előtti 2-3 hónap is, amikor az utolsó szűrőn estem ki. De a 2000-es, magyar győzelemmel véget ért Európa-bajnokságon ott lehettem volna, de akkor megsérültem. Igen, ezek fájó pontok.

Ahogy keresgéltem régi újságcikkekben, azt láttam, hogy sokszor sérüléssel bajlódott. Ennyire sérülékeny típus volt vagy inkább ennyire balszerencsés?

Nem voltam sérülékeny. Amíg a Fradiba nem kerültem, súlyos problémám egy sem volt. És a többiekhez képest ott is sokáig húztam. Azért amikor egy játékos egy kisebb csapatból (ahol heti egy meccs van) egy olyan csapathoz kerül, ahol szerdán bajnokit vív, pénteken repülőre száll, szombaton játszik, vasárnap hazajön és szerdán újabb meccs – ezt nagyon nehéz egy testnek feldolgoznia. Emlékszem, egész sokáig húztam, Szarka Éviék még mondták is, hogy sérülés terén még szűz vagyok ebben a csapatban. Aztán az első térdszalag-sérülésem egy meccs végén, az utolsó három percben történt. Picit meglöktek, máris rosszul léptem. Egy évet ki kellett hagynom.

A visszavonulása után egyszer azért még visszatért, de csak egy Masters Eb erejéig. Milyen volt?

Nem akarok róla beszélni… Nagyon sok olyan idősebb játékos van, akik jobb állapotban vannak, bár én nem feltétlen tartoztam közéjük. Előtte egy évet meg se mozdultam. Most is azt mondom, a masters a túlélésért megy. De imádtam. A pályán ugyan az erőnlétem és a testem nem bírta, de fejben nagyon ott voltam.

Amikor a pályán voltunk, akkor felszakítottuk a parkettát. De az Eb után két hétig alig bírtam járni. Akkor mondtam azt, hogy itt a vége, ennyi volt.

The post „Amikor a Fradi megkeresett, más már nem létezett számomra” first appeared on 24.hu.